Articles

Az 1989-es év őszének eseményei Kelet-Közép-Európában alapjaiban változtatták meg a kontinenst. Ez az időszak azonban mégis inkább egy korszak lezárásaként, semmint kezdeteként él a tudatunkban.

1989. július 6-án Mihail Gorbacsov a strasbourgi Európa Tanács előtt tartott beszédében közölte, hogy a Szovjetunió nem fog a reformok útjába állni Kelet-Európában. Így azután, mivel a birodalom központja nyilvánosan kijelentette, hogy a befolyása alatt álló terület peremvidékeit nem fogja, nem tudja tovább fennhatósága alatt tartani, amit világszerte ujjongva fogadtak, csak idő kérdése volt, mikor buknak meg a birodalom varsói, budapesti, kelet-berlini, prágai és bukaresti helytartói.

Nyitva maradt persze, miként és mekkorát bukik Jaruzelski, Honecker, Jakeš, Ceauşescu és Kádár, mint ahogy az is, hogy felhasználják-e – még kétségtelenül birtokukban lévő – hatalmi eszközeiket. Hogy milyen következményekkel járhat az erőszak alkalmazása, azt 1989. június 4-én Kelet-Közép-Európa népei is láthatták, amikor Kína kommunista vezetői békés tüntetők százait lövették le a Mennyei Béke terén – ugyanazon a napon, amelyen Lengyelországban megtartották az első félig szabad választásokat. A Mennyei Béke terén történtek elrettentő példája miatt is igyekezett a kelet-európai ellenzék 1989-ben tudatosan kerülni az erőszakot. Fennállásuk évtizedeiben a kommunista rendszerek az erőszakkal való fenyegetéssel és annak alkalmazásával játszották el a hitelüket, és ezzel – bármennyi fegyvert is birtokoltak – önkéntelenül is megtanították alattvalóikat arra, mennyire nem célravezető az erőszak alkalmazása.

A térség állampártjai 1989-ben rendelkeztek még ugyan a hatalom eszközeivel, de mindenütt hiányzott az erős vezetés. Csak egy olyan vezetés tudta volna e hatalmi eszközöket felhasználni, amely nem fél a vérontástól. A keleti blokk kommunista vezetői 1989-ben már nem voltak elég biztosak sem a pártjukban, sem az általuk képviselt ügyben, legkevésbé pedig saját magukban ahhoz, hogy tenni tudjanak valamit népeik forradalmi megmozdulásai ellen. 1989 forradalmárai szokatlanul vegyes csoportot alkottak: reformkommunistákból, szociáldemokratákból, liberális értelmiségiekből, nacionalistákból, a piacgazdálkodás híveiből, egyházi aktivistákból, szakszervezetisekből, pacifistákból, néhány hagyományhű trockistából és egyebekből tevődtek össze. Az erőszakellenesség volt az egyetlen, amely összekötötte őket. Ez a sokrétűség erejük része és egyben méreg volt az egypártrendszer számára.[1]

Az ideológia messzemenő hasonlósága a szovjet uralmi övezet országaiban azzal járt, hogy az egyik ország kommunista vezetésének fenyegetettsége vagy bukása elkerülhetetlenül gyengítette a többi legitimitását is. Alighanem a forradalmak egyik alapvető vonása, hogy az ilyen példák halmozódása felőrli a hatalom legitimitását. Ami ehhez képest 1989-ben új volt, az ennek a folyamatnak a sebessége. Az események felgyorsításában és nem visszafordíthatóságában a tömegmédiumok is szerepet játszottak. Különösen a magyaroknak és a cseheknek adatott meg a lehetőség, hogy saját forradalmukat az esti tévéhíradóban is nyomon kövessék, de a keletnémeteket sem a kivándorlás vágya ragadta már el, miközben a nyugati adókat nézték esténként, hanem az az érzés, hogy alakítói a történéseknek – gondoljunk csak a Nagy Imre újratemetéséről 1989. június 16-án, a lipcsei hétfői tüntetésekről 1989. október 9-én vagy a prágai diákok tüntetéséről 1989. november 17-én tudósító képekre.

A csehek, a szlovákok, a magyarok és sajátos módon a keletnémetek is megismerhették emberi méltóságuk visszaszerzésének fenséges érzését, amelyet a lengyelek már 1980-ban megéltek, és látványosan ünnepeltek. A kommunista rendszerek néhány nap leforgása alatt elvesztették, amire olyan kínosan, újra és újra ismétlődő korlátozásokkal annyira ügyeltek: információs monopóliumukat. Az egyedül maradástól való félelem, amely az ellenzékiséget különösen az NDK-ban és Csehszlovákiában bizonytalan és felőrlő vállalkozássá tette, végérvényesen megszűnt.

Lengyelországban azonban az 1989-es év változásai mégsem a mindent elsöprő örömmel és a meghatottsággal párosulnak az emlékezetben. A kerekasztal-tárgyalások során az ellenzék nagy része és a hatalmon lévő elit között nem arról folytak a megbeszélések, hogy az utóbbi átadja- vagy megosztja-e a hatalmát, hanem, hogy ez milyen módon történjék meg a vészes gazdasági helyzet árnyékában. A tárgyilagosság és a tárgyalási készség sokkal fontosabb volt, mint a forradalmi hevület.

Az NDK ellenzéki csoportjai érdeklődéssel figyeltek fel az eredetileg lengyel találmányra, a kerekasztalra, amelyet követendő példának tartottak, és alkalmaztak is. Ezt Lengyelországban, ahol a kerekasztalról mindig is viták folytak, általában figyelmen kívül hagyják. Az egykori radikális ellenzék kritikája, miszerint a kerekasztal-tárgyalások során megengedhetetlen megegyezés született az ellenséggel, újra és újra jelentkezik, az utóbbi években ráadásul egyre hevesebben.

Az 1989-es év eseményeit nem lehet helytállóan leírni a német újraegyesítés, valamint az elterjedt nemzetközi beidegződések és szokások említése nélkül, amelyeket – néhány nyugat-európai kormánynak nem éppen az örömére – a forradalom éve erőteljesen megkérdőjelezett. Mert mi is történt? Az 1989-ig Nyugat-Európában általánosan elfogadott nézet szerint a német kérdés csak akkor vetődik fel, ha annak politikai előfeltétele, vagyis egy európai békerend, létrejön. A helyzet azonban teljesen másként alakult.

Franciaországot és Nagy-Britanniát nyugtalanította egy vélhetően ellenőrizhetetlen 80 milliós nagyhatalom gondolata. Mazowiecki újonnan megválasztott kormánya számára ugyanakkor a német újraegyesítés lehetőséget adott arra, hogy a varsói egyezmény régi kötelezettségeit óvatosan önálló kapcsolatokra és új együttműködésekre cserélje fel a nyugattal. Az új lengyel kormánynak a demokratikus Németország iránti rokonszenvét azonban komolyan próbára tette Helmut Kohl tízpontos terve a két német állam egyesítésére, mivel az nem említette az Odera-Neisse-határt. Az erre vonatkozó 1970-es szerződés csak a régi NSZK-ra volt érvényes, az egyesített Németországra nem.

Gorbacsov hozzájárulása az egyesített Németországhoz és a NATO-ba történő felvételéhez abból a megfontolásból származott, hogy fel kell adni az NDK-t és Közép-Európát ahhoz, hogy a Szovjetunió rendbetételére összpontosítsanak, megnyerve hozzá a nyugat támogatását is. Ha ebből nem is lett semmi, Gorbacsov bátorsága és nagyszabású stratégiai elképzelése emlékezetes marad.

1989 őszének korszakos változásai mind a mai napig nem váltak teremtésmítosszá – sem az újraegyesített Németországban, sem a harmadik Lengyel Köztársaságban, sem pedig a kibővített Európában. Jürgen Habermas egy helyütt „felzárkózó forradalomnak” nevezte 1989 eseményeit, olyan kísérletnek, amellyel a szóbanforgó országok csatlakozhattak ahhoz a civilizációs és alkotmányjogi fejlődéshez, amely Nyugaton már régen lezárult. Ez az intézményes szemlélet tévesen ítéli meg Kelet- és Nyugat-Európa gyakran eltérő emlékezetét, tapasztalatait és szocializációját, az 1953. június 17-ei felkelés egyenlősítő törekvéseitől egészen az 1980/81-es Solidarność-ig csakúgy, mint a kisebb csoportok és az egyes emberek számtalan példáját az önállóságra, a kiküzdött lelkiismereti szabadságra, a kiharcolt emberi és polgári jogokra, valamint a társadalmi önszerveződésre a pártállami hatalmi struktúrán kívül.

Bár Európa politikailag már kiheverte a jaltai egyezményből fakadó, diktatórikus keleti és a demokratikus nyugati részre való megosztottságát, Kelet- és Nyugat-Európa emlékezetkultúrái továbbra is egymás mellett, nem ritkán egymással szemben léteznek. Mintha a vasfüggöny mögötti élet méltatlanságai sokkal mélyebben beleivódtak volna a kelet-közép-európaiak emlékezetébe, mint ahogy azt nyugaton lehetségesnek tartották. Ralf Dahrendorf szerint a német értelmiségi tudatban 1989 nem jelent sem mély választóvonalat, mint Európa többi részén, sem pedig pillanatnyi fellélegzést a nyitott társadalom diadalának láttán. E felfogástól elhatárolódva Dahrendorf nemcsak globális választóvonalnak tartja 1989-et, de azt is vallja, hogy 1989 az új Európa teremtésmítosza lehet[2].

Mint a visszatekintés mutatja, Kelet-Közép-Európa polgárainak 1989-es tettei különösen alkalmasak arra, hogy példamutatóként kerüljenek be az európai szabadság, a civil társadalom megvalósulásának történetébe. Más események mellett 1989-nek is szilárd helyként kellene rögzülnie az európai emlékezetkultúrában. 1989 a demokratikus alkotmánnyal rendelkező államért folytatott forradalmi népmozgalmat jelöli. Határok eltörlését tűzte ki célul, és bizonyította, hogy mindig és mindenhol érdemes követelni és megvédeni az egyén méltóságát és szabadságát. 1989-nek azért van helye az európai emlékezetben, mert Európa nem jöhetett volna létre nélküle a mai formájában.

Dr. Burkhard Olschowsky (szül. 1969, Berlin) történelmet és kelet-európai történelmet hallgatott Gettingben, Varsóban és Berlinben. 2002-ben megvédte doktori értekezését a Humboldt Egyetemen, Berlinben. 2003-2005 között szerződéses előadóként dolgozott a Humbolt Egyetemen, a kortárs történelem és politika terén. 2004-2005 között a Szövetségi Közlekedési, Építészeti és Lakásépítési Minisztériumban dolgozott. 2005 májusától tudományos munkatárs a Közép- és Kelet-európai Német Kulturális és Történeti Szövetségi Intézetben. 2010 óta tudományos munkatárs az Európai Emlékezet és Szolidaritás Hálózatában.

[1] vö. Peter Bender: Deutschlands Wiederkehr. Eine ungeteilte Nachkriegsgeschichte 1945-1990. Stuttgart 2007, 229.

[2] Ralf Dahrendorf: Der Wiederbeginn der Geschichte. Vom Fall der Mauer zum Krieg im Irak. Reden und Aufsätze. München 2004, 213.

Az európai és az általános történelem sorsdöntő évei, fordulatai nemcsak a történészek számára nagyon érdekesek, hanem a politikusok, pedagógusok és a nehezen megragadható, de mindenütt jelenlevő emlékezési kultúra számára is. 1956 minden kétséget kizáróan ilyen év, amelyet az alábbiakban tézisszerűen mutatunk be.

1.Egyenes út 1956-tól 1991-ig?

Az 1956-tal kapcsolatos kollektív emlékezet egyik alapproblémája abból a körülményből fakad, hogy a politikai átalakulás éveiben, 1989 és 1991 között, ez az évszám a szovjetellenes, antikommunista ellenállás szimbóluma volt. Az 1956-os magyar és lengyel, az 1968-as csehszlovák, és az 1980-81-es lengyel eseményeket, valamint az NDK-ban, a Szovjetunió balti államaiban, Csehszlovákiában, Bulgáriában, Romániában, Magyarországon és Jugoszláviában történteket 1989-ben egy teleológiai folyamat részeiként, valamint a Szovjetunió összeomlásának előszeleként értelmezték. Az elkerülhetetlen átalakulás gondolata (diktatúrából demokráciába, egypártrendszerből többpártrendszerbe, központosított tervgazdálkodásból liberális piacgazdálkodásba) kétségkívül mindenkire inspiráló hatással volt. A rövid ideig tartó eufória után azonban a fenti államok átalakulását illetően megmutatkoztak azok az alapvető különbségek is, amelyek csökkentik a határokon átívelő közös tapasztalatokat, és megnehezítik bizonyos események megértését.

1956 interpretációival kapcsolatosan elsősorban a Magyarország és Lengyelország közötti különbségek bírnak jelentőséggel. Hruscsov a Szovjet Kommunista Párt XX. kongresszusán elmondott, a sztálinizmus leleplezésében kiemelkedő szerepet játszott „titkos beszédét” Lengyelországban hivatalosan terjesztették. Az 1954-ben, hároméves fogság után szabadon engedett reformkommunista, Władysław Gomułka népszerűsége 1956 őszén mindennél nagyobb méreteket öltött. Annak ellenére, hogy a lengyel társadalom nem sokkal később kiábrándult belőle, 1956-57 idején, a szovjet bevonulás küszöbén, Gomułka a nemzeti érdekek megmentőjeként léphetett fel. Nagy Imre magyar miniszterelnök ezzel szemben nem tudta hosszú távon befolyásolni az események menetét. A hős róla élő képe elsősorban nem 1956-os tetteiből, hanem inkább mártírhalálából ered. Ha őt és társait nem végezték volna ki, soha nem váltak volna egy szovjet befolyás alá tartozó, kis közép-európai nemzet szabadságvágyának szimbólumává.

2. Patriotizmus és kommunizmus

A következő alapvető probléma a patriotizmus és a kommunizmus viszonyában keresendő. Viselkedhet-e egy kommunista patriótaként? Vagy egy patrióta meghatározásánál fogva nem lehet kommunista? Litván György az 1956 –os magyar forradalom politikai irányzazait elemezve két baloldali (reformszocialista és nemzeti demokrata) és két jobboldali érzelmű tábor (nemzeti konzervatív és radikális jobboldali) között tesz különbséget, amelyek egyike sem bízott a Szovjetunióban és a szovjet csapatok mielőbbi kivonulását követelte. A magyar történelem e rövid, de fényes pillanatában a kommunisták és az antikommunisták – összes belső vitájuk ellenére – osztoztak a szovjet imperializmuson gyakorolt kritikájukban. Az 1956 emlékezete körüli csatározásokban számos antikommunista a szovjet érdekek kiszolgálójának nevez minden kommunistát. Lengyel és magyar kommunisták egy csoportja 1956-ot ugyanakkor olyan nemzeti indíttatású, reformkommunista kísérletnek tekinti, amely a szocialista értékek megőrzésére irányult a sztálini önkény nélkül. Megint más magyar kommunisták ugyanezen csatározásokban 1956-ot ellenforradalomnak tartják, amelynek célja az 1919-1944 közötti konzervatív rendszer restaurálása volt. A hivatalos magyar megnyilvánulások viszont 1989-ig az ellenforradalmi minősítés mellett a szovjet hadsereg segítségével megakadályozott polgárháborúról szóltak.

Kádár János 1972 után ugyan kísérletet tett arra, hogy az „ellenforradalom” fogalmát a „nemzeti tragédia” összetétellel helyettesítse, mégis az előbbi maradt meg a párt hivatalos nyelvhasználatában egészen 1989. január 28-ig, amikor is a politikai vezetés előtt Pozsgay Imre először beszélt 1956-ról mint jogos népfelkelésről. E megnyilatkozás annál is inkább fontos volt, mert 1956-nak a pozitív magyar hagyomány vonalába történő beillesztése egy „ellenemlékezés”, és ezáltal a Kádár-korszak történeti jogfosztásának a magjává vált. 1956 gyökeres átértékelése egyúttal az ellenzéki csoportok és a hatalmon lévők közti tárgyalások emlékezéspolitikai előfeltételét is megteremtette. Szimbolikus események sora következhetett ezután: az 1958. június 16-án kivégzett Nagy Imrét társaival együtt 1989. június 16-án ünnepélyesen újratemették, majd 1989. október 23-án, a forradalom kitörésének 33. évfordulóján, a Magyar Népköztársaságot köztársasággá nyilvánították, beillesztve ezzel Magyarország demokratikus hagyományába. Amikor évekkel később Mécs Imrét, a fenti tárgyalások egyik ellenzéki résztvevőjét megkérdezték, ki tette lehetővé ezeket a tárgyalásokat, és ki választotta ki résztvevőit, válasza rövid és egyértelmű volt: az 1989. június 16-án a Hősök terén tartózkodó tömeg.

3. 1956 és a Szovjetunió tekintélye

A harmadik probléma 1956-nak a Szovjetunió világpolitikai tekintélyére gyakorolt hatásában mutatkozik meg. 1989 perspektívájából tekintve 1956-ot gyakran a Szovjetunió széthullásának kezdeteként értelmezik, amelyet követően az 1968-as csehszlovákiai és az 1980-as lengyelországi események sora vezetett el 1991. december 25-éig, a Szovjetunió felbomlásáig. 1956 történeti jelentősége azonban a harmadik világot is érinti. A nagyhatalmak, vagyis Nagy-Britannia, Franciaország, a Szovjetunió és az Egyesült Államok, az 1956-os év válságai (Lengyelország, Magyarország, Szuez) során tett lépései döntő jelentőségűek voltak gyarmatbirodalmi, illetve globális pozíciójukat tekintve. Egyiptom támogatása a brit és francia imperializmussal szemben nem csak a harmadik világ államaiban növelte a Szovjetunió hitelét.

Az Egyesült Államok ugyanakkor nem sokat tett az ún. „captive nations” felszabadítása érdekében, csupán a kommunista terjeszkedés feltartóztatását (containment) vette komolyan. A Szovjetunió ezalatt sikeresnek mutatkozott a gyarmatellenes, főként afrikai országok barátjának szerepében. A hatvanas évek végéig Afrikában 31 állam nyerte el függetlenségét. E folyamat során a Szovjetunió olyan tekintélyre tett szert világszerte, amely mellett elhomályosult a magyar szabadságharc elnyomójának képe. A gyarmati függetlenségi folyamatok a hidegháború olyan csatamezején játszódtak, ahol lehetségesek voltak a változások. A szovjet befolyás alatt álló kelet-közép-európai államokban azonban ebben az időben erről szó sem lehetett.

4. 1956 mint kulturális választóvonal

Az 1956-os év kulturális értelemben is választóvonalat jelentett. Az enyhülés idején, ellentétben a politikával, a kultúra minden területén csökkent a szovjet ellenőrzés. A magyar forradalom erőszakos leverése sokat ártott a nyugat-európai kommunista és szociáldemokrata pártoknak. Kevésbé ismert tény az a csalódás, amelyet Amerika a „rabságban tartott nemzetek” lehetséges megmentőjeként okozott, és amely az ún. ’68-as generáció számára a „Nyugat” fogalmának egy sokkal inkább kulturális tartalommal bíró újraértékeléséhez vezetett. 1956 tapasztalatai megmutatták, hogy egy politikailag kettéosztott világban, alapvető politikai változások lehetősége híján, a szigorúan őrzött határok ellenére a kultúra képes hidat verni a két pólus között. Az 1956 után felnőtt kelet-közép-európai generációk számára a Nyugatot nem az IBM, De Gaulle vagy Kennedy jelentette, hanem sokkal inkább Hemingway, Sartre, Pasolini, Brigitte Bardot vagy Salinger Zabhegyezője. Sosztakovics, Wajda, Gombrovicz, Örkény, Heym vagy Kundera – csak néhányan azok közül, akik a Kelet és a Nyugat közötti kulturális hidakat biztosították. Az enyhülés után már nem lehetett újra bezárkózni, és a „szocialista-realista” mintákhoz visszatérni.

5. Összegzés

1956 a szovjet blokk minden államában választóvonal volt. A magyar és lengyel események Kelet-Közép-Európa országaira is hatást gyakoroltak, és ellenállásra ösztönöztek. Az emlékezés 1956-ra azt tudatosította, hogy a szovjet rendszer átalakulása és módosítása a hatalmi centrumban ugyanúgy lehetséges, mint a függő államokban, viszont a szovjet hegemóniától való megszabadulás kísérlete elkerülhetetlenül erőszakot von maga után, továbbá, hogy a világ kettéosztottsága a két nagyhatalom és holdudvarai között politikailag, de nem a kultúra területén szilárdult meg. 1956 emléke nem hatott közvetlenül, meghatározóan a prágai tavasz vagy a Solidarność reform- és tiltakozó mozgalmaira, viszont figyelmeztető jelként szolgált a moszkvai vezetés és helytartói átfogó uralmi igényei számára. 1956 kaétségkívül választóvonalat jelentett, amely bár Kelet-Közép-Európán túlmutatott, de egy kollektív európai emlékezet megteremtésére csak korlátozottan volt alkalmas. Túl sokszínűek voltak ehhez az események és túl eltérőek a tapasztalatok Keleten és Nyugaton.

Multiethnisches Lemberg?

Seit seiner Gründung leben in Lemberg Angehörige verschiedener Ethnien und Religionen zusammen. Friedliche Koexistenz und gegenseitige kulturelle Bereicherung sowie scharfe, phasenweise gewaltsam ausgetragene Konflikte sind zwei Seiten seiner Geschichte.

Es war über Jahrhunderte hinweg schwer genug, die Interessengegensätze in der Stadt auszutarieren. Doch Lemberg hatte ein weiteres Problem, das im 19. und in der ersten Hälfte des 20. Jahrhunderts friedliche Konfliktlösungen erschwerte.

Die Stadt lag im Schnittpunkt imperialer und nationaler Bestrebungen. Weder Polen noch Westukrainer konnten sich ihren Nationalstaat ohne Lemberg vorstellen, Österreich-Ungarn wollte die Hauptstadt seines Kronlandes nicht aufgeben, der russische Zar sah in diesem Ausläufer der Rus sein Patrimonium, während des Zweiten Weltkriegs wollte Nazi-Deutschland Lemberg zu einem germanischen Bollwerk im slawischen Osten ausbauen, und Stalin reklamierte Stadt und Region für die Sowjetukraine.

Im 20. Jahrhundert kontrollierten alle Prätendenten die Stadt wenigstens einmal. Und wer immer die Macht hatte, begann den öffentlichen Raum mit eigenen Symbolen auszustatten. Straßen erhielten neue Namen, Denkmäler wurden gestürzt und errichtet, Friedhöfe angelegt und zerstört. Lemberg wurde imperial oder national umdekoriert und neu lackiert. Der Stadt wurde auch eine neue Geschichte gegeben, die den eigenen Anspruch legitimierte, das Leben anderer Gruppen und deren Anteil an Kultur und Geschichte der Stadt aber marginalisierte.

Lemberg als Erinnerungsort der „guten“ Habsburgermonarchie

Der Kampf um Denkmäler und um Straßennamen begann lange vor dem Ersten Weltkrieg. Die polnischen Eliten nutzten nach 1867 ihren Spielraum, um ihre Dominanz auszubauen. Die Universität wurde polonisiert, polnische Schulen wurden eingerichtet, Banken und Genossenschaften gegründet, Denkmäler polnischer Dichter, Politiker, Könige und Helden eingeweiht und den Straßen polnische Namen gegeben. Jüdisches Selbstbewusstsein drückte sich im Bau eindrucksvoller Synagogen aus, die später fast alle von den Nazis zerstört wurden. Heute erinnern nur noch Plaketten an die Bedeutung der jüdischen Gemeinde. Alles Ukrainische wurde – mit Ausnahme der griechisch-katholischen Kirchen und der Gebäude ukrainischer Organisationen –, so gut es ging, aus dem öffentlichen Raum verdrängt.

Die heutige Habsburg-Nostalgie ist zum Teil berechtigt. Bei aller „galizischen Armut“ waren die letzten Jahrzehnte vor dem Ersten Weltkrieg unvergleichlich besser als alles, was später kam. Während auf dem Land – besonders bei Wahlkämpfen und Agrarstreiks – Blut fließen konnte, war in Lemberg eine friedliche Austragung der Konflikte die Regel. Nicht vergessen werden dürfen aber auch die dunklen Seiten der österreichischen Herrschaft im Ersten Weltkrieg. Die österreichischen Behörden richteten Tausende Ukrainer als vermeintliche russische Spione hin und sperrten Zehntausende in Internierungslager.

Dies hat aber der Habsburg-Renaissance bislang nicht geschadet. Das österreichische Erbe ist auch touristisch verwertbar. Restaurants haben sich kaiserlich und königlich dekoriert, Portraits Franz Josephs hängen an den Wänden, und allenthalben versuchen Kaffeehäuser an österreichische Traditionen anzuknüpfen.

Die Verteidigung Lembergs – „Novembertat“ – Pogrom

In der populären polnischen Vorstellung von Lemberg als Antemurale Christianitatis, als Bollwerk Polens und der Christenheit, wurde Europa nicht nur gegen Mongolen, Türken und Tataren, sondern auch gegen Kosaken, später gegen Russen und gegen die Bolschewiken verteidigt. Im polnisch-ukrainischen Krieg um Ostgalizien 1918/19 wurde dieses Muster auch auf die ukrainischen Truppen angewandt. Westukrainische Politiker sahen sich allerdings auf der falschen Seite der Mauer platziert und interpretierten den Untergang der Rus im Mongolensturm und das Zerbrechen ukrainischer Staatlichkeit unter den Schlägen der Roten Armee als tragisches Opfer, das die ukrainische Nation für die Rettung Europas erbracht hatte. Zwar könnten diese Antemurale-Vorstellungen als gemeinsamer polnisch-ukrainischer Erinnerungsort dienen, doch ist dies wegen der antirussischen und kulturkämpferischen Konnotation nicht unbedingt wünschenswert.

Der November 1918 ist der Schlüssel zum Verständnis der Konflikte in Lemberg und Ostgalizien in der Zwischenkriegszeit. Für die Juden war der November untrennbar mit der Erinnerung an den Pogrom verbunden, der sich positiver Sinngebung versperrte. Die Lemberger Juden waren dadurch in einem zentralen Punkt – der Verteidigung Lembergs – aus der polnischen Erinnerungsgemeinschaft ausgeschlossen. Dagegen bildeten die Ukrainer bewusst ihre eigene Erinnerungsgemeinschaft und schufen sich unter ungünstigen Rahmenbedingungen Erinnerungsorte, die den ukrainischen Patriotismus beflügeln sollten. Die Versuche gemäßigter Politiker auf beiden Seiten, selbst im November 1918 noch eine friedliche Lösung zu finden, wurden im aufgeheizten Klima der Zwischenkriegszeit fast als Vaterlandsverrat angesehen. Könnte eine nähere Beschäftigung mit diesen Ausgleichsbemühungen nicht vorhandene zivile Alternativen aufzeigen, die später von der martialischen Helden- und Opfermetaphorik überdeckt wurden?

Die polnisch-ukrainische Deutungskonkurrenz wirkt bis heute nach, während die jüdische Erinnerung an den Pogrom vom 22. bis 24. November 1918 vollständig von der Ermordung der Lemberger Juden im Zweiten Weltkrieg überlagert wurde. Der 80. Jahrestag der so genannten „Novembertat“ (Lystopadovyj čyn) – der Machtübernahme in Ostgalizien und der Gründung der Westukrainischen Volksrepublik – wurde in Lemberg aufwändig begangen.

Zweiter Weltkrieg

Wenn heute die interethnischen Beziehungen in Lemberg während des Zweiten Weltkriegs zum Thema gemacht werden, klaffen die Interpretationen ebenso weit auseinander wie in der Zwischenkriegszeit die Deutung des November 1918: Von einem übernationalen Erinnerungsort ist keine Spur. Ukrainische Autoren weichen der Frage nach der Beteiligung von Ukrainern an Pogromen und der Rolle der Ukrainischen Hilfspolizei gerne aus oder verweisen auf die angebliche Kollaboration der Juden mit der Sowjetmacht. Jüdische Memoirenschreiber machen dagegen Polen und Ukrainern heftige Vorwürfe und klagen sie an, nicht geholfen oder sich sogar am Völkermord beteiligt zu haben. Diese unterschiedlichen Erfahrungen hatten auch Konsequenzen für die Erinnerungen. Bezogen auf den Zweiten Weltkrieg gibt es deshalb nicht nur eine doppelte Erinnerung, sondern eine dreifache Erinnerung an den Krieg.

Nach der Unabhängigkeit 1991 bemühten sich die Westukrainer, wenigstens die auffälligsten Symbole der Zugehörigkeit zur Sowjetunion loszuwerden. Das Lenin-Denkmal verschwand sofort, und auch andere Symbole sowjetischer Herrschaft wurden schnell abgebaut. Unversehrt blieben die Monumente, die an den Sieg der Roten Armee erinnern und das Gräberfeld der Roten Armee. Gleichzeitig ließen es sich die Stadtbehörden nicht nehmen, den großen Nachbarn ein wenig zu ärgern und benannten eine Straße im Stadtzentrum nach Dschochar Dudaev, der die Loslösung Tschetscheniens von der Russischen Föderation betrieben hatte.

Resümee

Lemberg soll von einem Konfliktfeld der polnisch-ukrainischen Beziehungen zum Ort polnisch-ukrainischer Aussöhnung und Kooperation gemacht werden. Sinnbildlich hierfür steht der polnische Soldatenfriedhof des polnisch-ukrainischen Krieges 1918/19. Der Wiederaufbau war von den Präsidenten Polens und der Ukraine über die Köpfe der Lemberger Behörden und Bevölkerung hinweg vereinbart worden. Ein originalgetreuer Wiederaufbau scheiterte am lokalen Widerstand, und einige Nachbesserungen waren nötig, um das Projekt für die Lemberger Ukrainer erträglich zu machen. Als Kontrapunkt wurde vor dem polnischen Soldatenfriedhof ein ukrainisches Ehrenmal gesetzt und ein Gedenkkomplex aufgebaut, der einige problematische Elemente nationaler Opfermythologie enthält.

Die Rekonstruktion des polnischen Soldatenfriedhofs ist einerseits ein hoffnungsvolles Zeichen, andererseits zeigt der Streit um seine Gestaltung, wie schwierig es ist, Lemberg zu einem übernationalen Erinnerungsort zu machen. Zu wichtig ist die Stadt für das nationale Selbstverständnis der Westukrainer und ihre Positionierung im ukrainischen Nationalstaat.

Die Chance wäre da, Lemberg zu einem Ort der Versöhnung zu machen. Dafür aber ist es notwendig, die vergangenen Konflikte in und um die Stadt, den Holocaust und das gegenseitige Morden von Polen und Ukrainern im Zweiten Weltkrieg nicht unter den Tisch  zu kehren.

Heute stellen Russen die größte nationale Minderheit. Wie schon früher zwischen Polen und Ukrainern sind auch die Grenzen zwischen Russen und Ukrainern fließend. Mischehen sind häufig, für welche Kultur sich die Kinder entscheiden, ist jeweils ungewiss. Es wäre jedoch blauäugig, das vorhandene Konfliktpotential zu leugnen.

In Lemberg koexistieren, konkurrieren und überlagern sich Spuren und Symbole der verschiedenen Herrschaften sowie der ethnischen und religiösen Gruppen. Über allem liegt ein ukrainischer Mantel, durch den das andere jedoch durchschimmert, ja heute auch bewusst freigelegt wird. Es begann mit der Habsburgwelle, nun kann eine Renaissance der jüdischen und der polnischen Vergangenheit Lembergs beobachtet werden. Verdeckte hebräische und polnische Inschriften werden freigelegt, wenigstens ein Restaurant hat seine Räume mit polnischen Exponaten dekoriert, und die Synagoge der Goldenen Rose soll wieder aufgebaut werden. Zeichen einer neuen Gemeinsamkeit?

Dr. habil. Christoph Mick – britischer Historiker, 2005-2010 ausserordentlicher Professor an der Universität in Warwick. Spezialisiert sich in der neusten Geschichte Russlands und Osteuropas – insbesondere Polens und der Ukraine. Seine wissenschaftlichen Interessen umfassen auch Untersuchungen auf dem Gebiet der Geschichte der Wissenschaft und Technik.

Według słynnego dictum Waltera Benjamina „Pisać historię [to znaczy] nadawać datom fizjonomię“¹. Takie daty stają się nie tylko mnemotechnicznym ułatwieniem interpretacji, ale przede wszystkim odzwierciedlają wysoko abstrakcyjne wyostrzenia, przewroty i przełomy. W tym sensie mogą zyskać jakość tego, co Pierre Nora zdefiniował jako „miejsce pamięci w znaczeniu przenośnym”.

Jednakże lipski historyk Dan Diner niedawno wskazał, iż data taka jak „rok 1945“ może oznaczać różne, nawet sprzeczne ze sobą lieux de mémoire i stanowi przykład wieloznaczności dnia 8 maja 1945 r. opartej na trzech szyfrach „Reims, Karlshorst, Sétif“ - perspektywy alianckiej zachodniej, sowieckiej i pozaeuropejskiej².

„Reims“ i „Karlshorst“ oznaczają tu oczywiście obie ceremonie bezwarunkowej kapitulacji Niemiec w kwaterach głównych amerykańskich czy sowieckich sił zbrojnych, natomiast „Sétif“ oznacza zbrodnię kolonialną popełnioną w tym samym dniu, masakrę dziesiątek tysięcy muzułmanów przeprowadzoną przez francuskie siły bezpieczeństwa w Algierii.

To, co wyostrzył Diner tworząc „ikonę pamięci dnia 8 maja 1945 r.“, oraz jej wielorakie, zachodnie, wschodnie i kolonialne znaczenia, dotyczy w jeszcze większym zakresie szerokiego miejsca pamięci „rok 1945“. Jego azjatycki komponent stanowi na przykład zrzucenie bomb atomowych na Hiroszimę i Nagasaki oraz kapitulacja Japonii latem 1945 r. Miejsca pamięci wspomnianego rodzaju posiadają narodowe konotacje – skutkiem czego mogą stać się przedmiotem, a wręcz przyczyną konfliktów pomiędzy narodowymi kolektywami pamięci. Oznacza to jednak, że „rok 1945“ może nie nadawać się na fundament przyszłej paneuropejskiej kultury pamięci. Przyczyna takiego stanu rzeczy zostanie wyjaśniona w dalszej części w oparciu o 10 tez dotyczących różnych, ogólnoeuropejskich i krajowych, płaszczyzn znaczenia, konsensusu i konfliktu miejsca pamięci „rok 1945“.

I. „Rok 1945“ jest bez wątpienia centralnym europejskim lieu de mémoire, o ile nie wręcz najważniejszym miejscem pamięci żyjących dzisiaj Europejczyków. Jak wspomniano, jest on w najwyższym stopniu kontrowersyjny, ponieważ w różnych częściach Europy jest zupełnie inaczej interpretowany. W 1985 r. prezydent Republiki Federalnej Niemiec Richard von Weizsäcker w swym słynnym przemówieniu z okazji 40 rocznicy zakończenia wojny stwierdził: „Zwycięstwo czy klęska, uwolnienie od niesprawiedliwości i niewoli czy przejście w nową zależność, podział, nowe sojusze, potężne przesunięcia władzy – dzień 8 maja 1945 r. to data o decydującym znaczeniu historycznym w Europie“³.

II. Podczas tworzenia mapy odmiennych interpretacji daty „rok 1945“ nad wyraz pomocny okazuje się, zdaniem Oskara Haleckisa, podział Europy według kryteriów kulturowo- i religijno-historycznych na trzy wielkie regiony historyczne: „Europa Zachodnia“, „Europa Środkowa“ i „Europa Wschodnia“ (z dalszym podziałem Europy Środkowej na „Europę Środkowo-Zachodnią“ i „Europę Środkowo-Wschodnią“)⁴. Abstrahując od makrohistorycznej, długookresowej perspektywy Haleckisa, nie jest to przypadek o tyle, że ta część jego historycznego dorobku po bliższej analizie okazuje się być bezpośrednim produktem II Wojny Światowej i początku Zimnej Wojny.

III. Pamięć o 1945 r. ciągle cechuje komponent „aliancki” czy transatlantycki, czyli komponent mocarstw koalicji antyhitlerowskiej. Zgodnie z nim lieu de mémoire „rok 1945“ oznacza „wyzwolenie Europy”, „zwycięstwo nad hitleryzmem”, a wręcz „triumf demokracji”. Ta interpretacja dominuje w „Europie Zachodniej” Haleckisa, czyli przede wszystkim w Wielkiej Brytanii i we Francji (łącznie z USA), jak również w „Europie Wschodniej“, tzn. na obszarze WNP, tutaj zaś przede wszystkim w postsowieckiej Federacji Rosyjskiej.

IV. W „Europie Środkowo-Zachodniej“ Haleckisa, czyli w Niemczech i Austrii, miejsce pamięci „rok 1945“ wykazuje ambiwalentny charakter: Oznacza koniec morderczej dyktatury, ale przez długi czas oznaczał również „porażkę”, „załamanie”, czy wręcz „katastrofę” lub „okupację”, „sprawiedliwość zwycięzców” i „podział”, zaś we wschodniej części Niemiec ponadto początek ostatniej dyktatury. „Dzień 8 maja dla nas Niemców nie jest dniem świętowania“, powiedział Richard von Weizsäcker we wspomnianym przemówieniu w dniu 8 maja 1985 r., „a jednak […] pozostaje faktem: 8 maja był dniem wyzwolenia“⁵.

V. W „Europie Środkowo-Wschodniej“ Haleckisa, tutaj przede wszystkim w Polsce i trzech państwach bałtyckich, konotacje szyfru „rok 1945“ są jednoznacznie negatywne, ponieważ jest on niemal identyczny z innym miejscem pamięci, mianowicie z „Jałtą”. „Jałta“ oznacza tutaj zdradę ze strony angloamerykańskich sojuszników w postaci wydania Polski Stalinowi oraz płynne przejście z jednego dyktatorskiego i etnicznie obcego reżimu okupacyjnego do drugiego.

VI. Pluralizm pamięci o „roku 1945“, który został umożliwiony przez epokowy rok 1989, w przestrzeni politycznej przyjął kształt gwałtownych konfliktów pamięci. Dotyczy to przede wszystkim odpowiedniego, szorstkiego kontrastu pomiędzy „Europą Środkowo-Wschodnią“ i „Europą Wschodnią“. Z perspektywy bałtycko-polskiej „rok 1945“ oznacza przejście z niewoli narodowo-socjalistycznej w kolejną, mianowicie sowiecką, natomiast z perspektywy rosyjskiej „rozgromienie faszyzmu hitlerowskiego” i „wyzwolenie narodów Europy” – łącznie z Estończykami, Łotyszami, Litwinami i Polakami.

VII. Kontrast pomiędzy byłymi przeciwnikami z czasów wojny światowej, rozwijając się w przeciwnym kierunku niż gorzkie kulturowe konflikty pamięci pomiędzy „Europą Środkowo-Wschodnią” a „Europą Wschodnią”, niemal zanikł. Dotyczy to zarówno wykładni „roku 1945” jako początku denazyfikacji, demokratyzacji i cudu gospodarczego, która z czasem stała się przedmiotem konsensusu pomiędzy aliancką „Europą Zachodnią” oraz narodowo-socjalistyczną „Europą Środkowo-Zachodnią“, jak również zgodności interpretacyjnej pomiędzy „Europą Środkowo-Zachodnią” - zatem pomiędzy zjednoczonymi Niemcami i Austrią - oraz społeczeństwami post-sowieckimi, jeżeli chodzi o zbrodniczy charakter narodowo-socjalistycznej agresji i przestępczej niemieckiej polityki okupacji i zniszczenia.

VIII. W dużym stopniu konsensualna stała się także z czasem pamięć o „roku 1945“ w „Europie Środkowo-Zachodniej” i „Europie Środkowo-Wschodniej“, czyli pomiędzy Niemcami i Austrią z jednej strony oraz Polską i Republiką Czeską z drugiej strony. Jednak na miejsce pamięci „rok 1945“ częściowo nakłada się miejsce pamięci „wypędzenie”, a tym samym osłabia „środkowo-europejski” konsensus pamięci. Stosowana w „Europie Środkowo-Wschodniej” argumentacja post hoc, ergo propter hoc w części społeczeństw przeciwstawiana jest poglądowi, że taka relacja przyczynowo-skutkowa nie istnieje. Odpowiednio „wypędzenie” Niemców interpretowane jest jako zbrodnia sui generis, a nie jako konsekwencja nazistowskiej polityki okupacyjnej łącznie z jej komponentami przymusowych przesiedleń i eksterminacji.

IX. Jeszcze bardziej konfliktogenny niż stosunek obu lieux de mémoire „rok 1945“ i „wypędzenia“ jest stosunek pomiędzy „rokiem 1945“ i „Holocaustem“: W „Europie Środkowo-Wschodniej“ postulat ogólnoeuropejskiej pamięci o Holocauście odbierany jest jako bezpośrednia konkurencja wobec własnej interpretacji „Jałty”, jako niemile widziane upomnienie, czy wręcz podprogowy zarzut antysemityzmu. Również w postsowieckiej „Europie Wschodniej” „Holocaust“ uważa się za fenomen pamięci, który jest obcy, ponieważ czysto niemiecki, niezwiązany z własną historią narodową i imperialną.

X. Ścisłe powiązanie miejsc pamięci „Holocaust“ i „rok 1945“ z „zachodnioeuropejskiej” i „środkowo-zachodnioeuropejskiej” perspektywy oraz postulat ogólnoeuropejskiego unormowania natrafiają na opór w „Europie Środkowo-Wschodniej“ oraz częściowo w „Europie Wschodniej“ z jeszcze innego powodu: Z punktu widzenia kultury pamięci sowiecka dyktatura komunistyczna jest tutaj stawiana na jednym poziomie hierarchicznym z dyktaturą narodowo-socjalistyczną, odpowiednio zachodniej pamięci o Holocauście jest przeciwstawiana na zasadzie równoważności wschodnia pamięć o gułagach. To z kolei wywołało w Niemczech i Stanach Zjednoczonych gwałtowny protest i zarzuty antysemityzmu bez odniesienia się do kluczowego pytania o ambiwalencję miejsca pamięci „rok 1945“.

Odwołując się do negatywnego północno-afrykańskiego nacechowania miejsca pamięci „rok 1945“ Dan Diner wyraził wątpliwość, „czy symbol 8 maja 1945 jako pozytywne zachodnie wydarzenie założycielskie będzie miało spokojną przyszłość“⁶. To samo dotyczy dnia 8 (lub według sowieckiego zwyczaju 9) maja 1945 r. jako pozytywnego „wschodniego” wydarzenia założycielskiego ze względu na wspomnianą, środkowo-wschodnioeuropejską antytezę „Jałty“. Tak jak „Sétif“ w ujęciu pozaeuropejskim stawia pod znakiem zapytania europejską ikonę pamięci „rok 1945“, tak samo czyni „Jałta“ z punktu widzenia wewnątrz-europejskiego. Stąd też przypuszczenie wyrażone na początku niniejszej pracy, iż otwarte rozgrywanie kontrowersji wokół centralnego europejskiego miejsca pamięci „rok 1945“, które umożliwił epokowy rok 1989, nie tylko się utrzyma, ale wręcz zaostrzy. Pamięć o końcu wojny i stworzeniu powojennego porządku jest obecnie zbyt pełna sprzeczności – częściowo również zbyt traumatyczna – by mogła posłużyć jako fundament europejskiej kultury pamięci.

prof. Stefan Troebst - Dyrektor Humanistycznego Centrum Historii i Kultury Europy Środkowowschodniej (GWZO) i profesor Studiów Kulturowych Europy Środkowowschodniej na Uniwersytecie w Lipsku. Członek i przewodniczący wielu fundacji. W Europejskiej Sieci Pamięć i Solidarność zasiada w Radzie Naukowej.